Budapesti Libidó

Mindig azt mondják, hogy a nőknek szükségük van érzelmekre is a szexhez. Ismerek olyan lányt, aki teljesen külön tudja választani a kettőt, de nekem, például, szükségem van érzelmekre, ezért mindig bemagyarázom magamnak a szerelmet (kiskapuk mindig vannak).

Mi, nők viszont hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a férfiak lelketlen szexrobotok. Hát nem, nekik is kell az érzelem. Az más kérdés, hogy viszonylag ritkábban akad olyan, akivel el tudják képzelni hosszútávon, szóval nincs mit tenniük: a férfiembernek igényei vannak, ki kell elégíteni azokat. A szex valahogy mindig a reményről szól: talán vele meglesz az, ami másokkal nem.

Képtelen vagyok magamra szexrobotként tekinteni (ne már, épp egy nő!), de nézzük objektíven: (csak mondok egy nevet) Csilla vagyok, imádom a szexet! (Mint az antialkoholisták klubjában, de mondhatnék szexfüggők klubját is, most jön a taps.) Ebben csak az nem igaz, hogy Csilla vagyok.

Természetesen a szex akkor jó, ha érzelem is van mögötte, amúgy meg, kell. Az, hogy féléves önmegtartoztatáson vagyok túl (jöhet a vastaps) azt jelenti, hogy egy idő után már az érzelem kellett. Vártam. Egyre nagyobb hülyeségnek tűnt, de azért kitartóan vártam. A legrosszabb az, hogy nem is volt olyan nehéz, a szex kezdte értelmét veszíteni! Fél évig megtapasztalhattam, milyen bigottnak lenni.

A legbüszkébb akkor voltam magamra, amikor kilátásba helyeződött egy kiadós kaland, de én visszautasítottam (hóhó, az erkölcsösség mintaképe, szobrot neki!). Háromszor is. Az elsőre vagyok a legbüszkébb, akkor egy francia srácnak mondtam nemet. Őt még ismertem is, tehát, nem is számított volna újabb kalandnak, hiszen már egyszer, kétszer, háromszor megtörtént köztünk minden. Na, és ne feledjük, hogy egy franciáról van szó! A másodikat azért utasítottam vissza, mert azt hiszem, többet szerettem volna. A harmadikat meg már passzióból. Kezdtem belelovalni magam: meddig bírom?  Leszokom róla, mint a dohányzásról! Persze, azért reméltem, hogy nem.

Szakadatlanul hittem a szerelemben és ismerkedtem, és szakadatlanul sikertelenül. Aki nem volt pöcsfej, annak feltűnt az exe. Mindenki azt mondja (én is fordított esetben), hogy akkor történik valami, amikor letettél róla. Na, mondjuk a szexről eléggé letettem… Egy idő után a pasikról is. És ekkor tényleg történt valami. Nem szeretnék már nagy szavakat használni, de most kénytelen vagyok. Ez nem szerelem, ez annál sokkal több.

Megláttam, elkezdtünk beszélgetni (angolul, mert a sors folyton folyvást szeretné, ha csiszolnám a nyelvtudásomat), végigbeszélgettünk és táncoltunk egy éjszakát, és hajnalra –mikor a hóesésben, a kezemet a zsebébe dugva, andalogtunk - tudtam, hogy ő AZ. Fene idealista vagyok, és azt gondolom, mindenkinek van egy párja (párja csak a zokninak van (by Ginger barátnőm), és úgy éreztem, nekem ő az. It is so cute! – tudom.

Az elsőt még követte pár találkozás, ahol minden benyomásom igazolódott. Majd jött a szex és ott még inkább meggyőződhettem róla, hogy igen, igen, ő AZ.  Amikor közel kerülsz valakihez érzelmileg, akkor a legjobb a szex. Az első sosem tökéletes, aztán egyre jobb lesz minden alkalommal, amikor már érted a rezdüléseit, és ő is a tiédet. Amikor már kiderül, hogy mit szerettek (mocskos szavakat suttogni, bilincset, hajnali ébresztő szexet stb.)

Igazán izgultam, hogy emlékszem-e még egyáltalán valamire a szexből, de szerencsére ez olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni, csak meg kell tanulni.

Kedves Anna!

Hadd beszéljek általános alanyban. Az ember többnyire hasonlóképpen szocializálódik. Persze, van, aki korán, van, aki későn érik, van, aki tök éretlen tízen-, húszon-, harminc-valamennyi és hetven-valamennyi évesen is. Ezt fontos megjegyeznem, és leszögeznem. Ennek a későbbiek folyamán talán jelentősége lesz.

Jó esetben az embernek van egy anyja és egy apja. Úgy értem, jelen vannak az ember(ke) életében. Tőlük szokta elnézni az ember(ke) a viselkedési mintákat. Később az óvoda, általános iskola, középiskolai egyedektől. Aztán az egyetemen, vagy az élet további területén már ezekből táplálkoznak. A tanult viselkedési formákat ültetik gyakorlatba. De mi van akkor, ha valaki más iskolába járt, mint te. Ne adj isten hiányzott egy óráról (lógott)?

Akkor az van, hogy én úgy értem, amit ő nem, vagy ő úgy érti, amit én nem. Ekkor kommunikációs zörej, zavar alakul ki, és valaki a végén kellemetlenül fogja érezni magát. És csak reménykedhetsz benne, hogy nem te leszel az. Úgyis te leszel az.

Én úgy szocializálódtam, hogy először láttam, hogy a szüleim egy ágyban alszanak, együtt megyünk kirándulni, apám húzza anyámat játékosan, anyám látszólag megsértődik, majd csók következik. Oviban még érthetetlen volt számomra, mert későn érő vagyok, hogy mit akarnak a fiúk a hajhúzogatással, kergetőzéssel és hasonló infantilis dolgokkal (bár akkor még fogalmam sem volt arról, mit jelent ez a szó). Csak azt tudtam, hogy én egyéb fontos teendőimmel szeretnék foglalatoskodni (akkoriban a legó ház tervezés és kivitelezés volt a kedvencem), ők meg, a fiúk zavartak.

Eleinte általános iskolában is ez ment, bár akkor már nem legó házakat építettem, hanem teniszeztem, kézilabdáztam. Amikor pedig a fiúk megkértek, hogy álljunk be focizni, nem gondoltam, hogy bármi másról van szó, mint fociról. Volt olyan, hogy az egyik fiú, Erős Máté hazakísért, én meg futottam előle, hogy érjen utol, miközben ő romantikus andalgásra gondolt. Volt olyan, hogy házibuli volt nálunk, mert azt már ellestem, hogy ilyesmit szervezni jó pont. Akkor mindenki csókolózni akart mindenkivel. Én nem. Nem is értettem, hogy miért mondja Kitti, hogy menjen arrébb Peti, adjon neki is helyet, mikor egy csomó hely volt még Zoli mellett.

Hetedikes, nyolcadikos koromban nagy hirtelenséggel el kezdett érdekelni a kémia. Nem a tantárgy. Magam is meglepődtem, mikor a színi tanfolyamon odáig voltam az egyik srác játékától, és pusztán ennyi elég volt, hogy beleszeressek. Aztán egy rövid időre beleszerettem mindegyik fiúba, mert mindegyikben volt valami különleges. Az egyikben például az, hogy senkinek sem tetszett. Megsajnáltam; na, majd akkor nekem! És együtt mentem le vele a büfébe, vagy mindig egymást hagytuk utoljára a kidobósban. Ne már!-mondtam játékosan, nevetve, mikor valami hiheetlen dolgot mondott. És csikiztük egymást stb. A küldetésem sikeres volt; minden lány őt akarta ezek után.

Jött a gimi. Ott már éreztem, hogy fel kell nőni az elvárásokhoz. Volt egy két évvel felettünk járó fiú, aki mindig kalapban és aktatáskával mászkált. Ott a kalapos! - sikították a lányok. A kalapos engem szúrt ki magának, és tényleg olyan hapsi volt, akiért csak rajongani lehet. Az első szerelem. Akkor már egyértelmű, és komoly jelzések voltak (nem csoda, ő a kalapos); az osztálytermünk előtt a párkánynak támaszkodva várta, hogy felnézzek a könyvemből, és zavartan mosolyogjak, mikor meglátom. Ő volt az első, akitől virágot kaptam. Ő volt az első, aki hazakísért (és nem futottam el). Ő volt az első, akivel randiztam, aki megcsókolt, akivel vadkempingeztem, akivel lefeküdtem. Ő volt az első, akit szerettem. Nem csak azért, hogy jófej (ez a szó szándékosan íródik egybe nálam) legyek.

Később, az egyetem alatt már rutinos jeladó, és jelvevő voltam.

Most is azt hittem, az vagyok. Mert hogy amit egy lány és egy fiú csinál egymással, abban mindig többletjelentés van. Nem hiszek a fiú-lány barátságban. Mármint létezik, biztosan (sok minden létezhet, amiben én nem hiszek), de két ismeretlen közötti jel-kibocsátások többletjelentéssel bírnak. Mert minek neveznéd azt, amikor évődtök, ahogy oviban, és körülöttetek mindenki félrevonul, hadd játszanak, ismerkedjenek a dedósok? Vagy amikor egy egész napon keresztül beszéltek az élet nagy dolgairól a parkban? A fűben fetrengve, láblógatva a tónál… És mikor belenézel a szemébe mélyen, az a kérdése: mi van? Itt megzavarodsz. Biztosan hiányzott az óráról. Jó, akkor adsz még időt neki, biztos lassú a felfogása. Az éjjeli Duna-parti beszélgetésnél kiderül, hogy számára semmilyen jelentőséggel nem bír az, hogy ott romantikáztok. Nem mondja, de te okos vagy, és számodra kiderül.

Eszembe jut a Masslow-piramis. A motiváció, a pszichológia egyik fontos kérdése, azt vizsgálja, milyen késztetésekből fakad, valamint milyen erők állnak a viselkedés hátterében. Miért tudunk bizonyos cselekvésekre, hatalmas energiákat mozgósítani, míg másokra viszont nem . Legalul az alapvető szükségletek helyezkednek el. Ami szükséges az életben maradáshoz; víz, alvás, szex (bár, ami engem illet, egyetértek az utolsóval, azért nem biztos, hogy ez alapvető szükséglet). A piramis csúcsán az önmegvalósítás áll. A kettő között is van pár dolog.

Tanulság: Az emberem egyszerűen alulmotivált volt. És lógott azokról a bizonyos órákról.

Vélemény?

 Pussz, Babett        

Lassan fél éve tart már a cölibátus. Nem önként választottam az aszkéta életmódot, csupán arról van szó, hogy nem találkoztam olyan férfival, akivel bármi komolyabbat el tudtam volna képzelni, futó kalandba pedig nem akartam bonyolódni. Nem vitt rá a lélek. Kevésbé fennkölten szólva, az eszem, a lelkiismeretem, és az erkölcsi érzékem hevesen tiltakozott, amikor a testem azt kiabálta, akarok egy férfit, most!

De az ember gondolkozik; a nő meg főleg! Állandóan; ha kell, ha nem. Amikor a potenciális hálótársak között válogatunk, a jelentkezőket szigorú szűrésnek vetjük alá. ("Legyen jóképű, magas, izmos, na jó, azért nem túlságosan kigyúrt, de sovány végképp nem! Igazán lehetne hosszú haja, de kopasz semmiképp se legyen, ne legyen kevesebb, mint huszonhárom (nem vagyok én tanító néni), de harmincötnél se legyen több, még csak az kéne, hogy apakomplexussal gyanúsítsanak meg; természetesen legyen okos, humoros, udvarias, művelt, intelligens, érzékeny, de ne túl érzékeny, ragaszkodó, de ne túl ragaszkodó, toleráns meg empatikus, de még csak az kéne, hogy papucs legyen... de azért imádjon. És nyilván fogok vele rögtön lefeküdni, nehogy hamar rám unjon, vagy ne adj’ isten, könnyűvérűnek gondoljon!") Az eszünk végig szabályozni próbálja az egész folyamatot, a kezdeti tervezgetéstől a flörtölésen át az ágyba vezető útig, és utána is. Az őrjítő mennyiségű gondolattól menekülvén pedig csak a túlcsorduló érzelmekben kereshetünk menedéket. Csöbörből vödörbe. Túl bonyolult. Így könnyen gyűlnek a böjti hónapok.

De a kalandokkal sem sokkal könnyebb. Korábban volt már egy éjszakás kapcsolatom, és viszonyom is. Az a baj velük, hogy hiányzik az érzelem, de annál több a gátlás, nehéz feloldódni egy vadidegen karjai között, és az erkölcsi korlátokat is szinte lehetetlen teljesen ledönteni; ezért aztán gyakran elmarad a valódi kielégülés. Mert, hogy minden agyban dől el, és én egy szimpla kalandot is agyonkomplikálok. Pedig a jó, és kielégítő szex maga a szabadság, ezért alapvető lenne, hogy közben szabadnak érezzük magunkat. Milyen érzés lehet mindent félretéve, kiszabadulni az erkölcs börtönéből és kizárólag az ösztönök által vezérelve élvezni a szexet?

Tegnap éjjel kipróbáltam: egy éjszaka alatt három különböző partnerem is volt. Fogalmam sincs, kicsodák, nem is számított. Nem érdekelt a külsejük, nem érdekelt, milyen kapcsolat fűz hozzájuk, és fel sem merült, hogy talán mégsem kéne ezt csinálnom. Csak az számított, hogy nagyon kívántam, átadtam magam az érzésnek, és mindent megkaptam, amire vágytam. Igaz, mindezt csak álmomban éltem át, és azt hiszem, máshogy nem is lehetséges. De fantasztikus volt. A szexualitás szintjén igenis hiszem, hogy "Aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmától.”

Álomszex

Ismerős a kifejezés: van egy baglyom? Ha nem, megmagyarázom. Ahány hónapot szex nélkül töltesz, annyi baglyod van. Ezek nyomják a vállat rendesen. Pár bagoly után kialakul a cseppet sem hőn áhított apátia. Amikor már nem érdekel a szex.

Erre az állapotra józan ember, aki már megtapasztalta a testi örömöket, nem vágyik. De az élet nem kívánság műsor, így néha bekövetkezik. Ekkor közbelép a fantázia. Az élénk, túlfűtött fantázia. És ami kimarad a valóságban, beteljesül a fikcióban. Általában.

Van, amikor ismeretlen fickóval szeretkezem álmomban. Egy pasival, akinek láttam már az arcát valahol. Tulajdonképpen nem is mindig van arca. Csak bizonyos belső intuícióból tudom, hogy pasi. Érdekes adalék, hogy mindig kívülről látom magam, de mindent érzek, átérzek, amit kell. Mintha a megfelelő pillanatban visszaszállnék a testembe, és orgazmikus élményt adatnék magamnak. Van, amikor egy volt hapsimmal szeretkezem, vagy dugok. Mert van olyan, amikor erről van szó, na.

Az álmok megmagyarázhatatlanul bizarrok. Olyanok, mint egy komplex Dalí-festmény. A helyszín fénysebességgel változik, elképzelésed sincs, hol vagy. Csak érzések vannak. Benyomások.

Álmomban bizarr szituációba keveredtem egy szürreális helyszínen. Hogy is lehetne másképp, hisz álom. A helyszín, bár luxus szállodának tűnt, tudtam, hogy nem az. Valami veszélyes fülledtség áradt a szállodai szobából. Vagy belőlünk, résztvevőkből, nem tudom. Ott voltam az „alanyommal”, és kész. Hogy hogy kerültünk oda? Elképzelésem sincs. De álmában az ember egyszer itt van, a következő pillanatban meg egész máshol. Azt hiszem, ez természetes.

Egy tengerkék szemű, ében fekete hajú exemmel sajátítottuk el a Kámaszútra egyik pózát a szálloda egyik szobájának derékszögű beszögelésében. A falnak támasztva élveztem a fantáziám teremtényét. A rózsaszín, selyem ágyneműs franciaágyon egy másik, idegen hapsi nézett minket. Esküszöm, semmi közöm a pornó iparhoz, de egyikünket sem zavart a kukkoló. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ott van.

Nem tudom, hogy valaha képes lennék-e olyan kacifántos mozdulatokra állva, mint amit abban a sarokban produkáltam. Mondhatnám, hogy a lelkemig hatolt a szeretkezés, de nem. Ez puszta szex volt, a legjobb fajtából. A léleknek ehhez semmi köze nem volt, viszont máshoz, ami legalább olyan fontos, nagyon is. És mikor majdnem eljutottam a csúcsra, benyitott a főnököm. Mit keres ez itt? Egyedül neki tűnt elfogadhatatlannak a helyzet, és bár eleinte nem figyeltem a rikácsolására, mert már nagyon közel voltam ahhoz, hogy legalább álmomban kielégüljek, végül mindent tönkre tett.  A tengerkék szemű, ében fekete hajú pasim öltözni kezdett, a kukkoló és a bizarr helyszín eltűnt a főnökömmel együtt. Csak én maradtam ott. Kielégületlenül.