Kedves Anna!

Hadd beszéljek általános alanyban. Az ember többnyire hasonlóképpen szocializálódik. Persze, van, aki korán, van, aki későn érik, van, aki tök éretlen tízen-, húszon-, harminc-valamennyi és hetven-valamennyi évesen is. Ezt fontos megjegyeznem, és leszögeznem. Ennek a későbbiek folyamán talán jelentősége lesz.

Jó esetben az embernek van egy anyja és egy apja. Úgy értem, jelen vannak az ember(ke) életében. Tőlük szokta elnézni az ember(ke) a viselkedési mintákat. Később az óvoda, általános iskola, középiskolai egyedektől. Aztán az egyetemen, vagy az élet további területén már ezekből táplálkoznak. A tanult viselkedési formákat ültetik gyakorlatba. De mi van akkor, ha valaki más iskolába járt, mint te. Ne adj isten hiányzott egy óráról (lógott)?

Akkor az van, hogy én úgy értem, amit ő nem, vagy ő úgy érti, amit én nem. Ekkor kommunikációs zörej, zavar alakul ki, és valaki a végén kellemetlenül fogja érezni magát. És csak reménykedhetsz benne, hogy nem te leszel az. Úgyis te leszel az.

Én úgy szocializálódtam, hogy először láttam, hogy a szüleim egy ágyban alszanak, együtt megyünk kirándulni, apám húzza anyámat játékosan, anyám látszólag megsértődik, majd csók következik. Oviban még érthetetlen volt számomra, mert későn érő vagyok, hogy mit akarnak a fiúk a hajhúzogatással, kergetőzéssel és hasonló infantilis dolgokkal (bár akkor még fogalmam sem volt arról, mit jelent ez a szó). Csak azt tudtam, hogy én egyéb fontos teendőimmel szeretnék foglalatoskodni (akkoriban a legó ház tervezés és kivitelezés volt a kedvencem), ők meg, a fiúk zavartak.

Eleinte általános iskolában is ez ment, bár akkor már nem legó házakat építettem, hanem teniszeztem, kézilabdáztam. Amikor pedig a fiúk megkértek, hogy álljunk be focizni, nem gondoltam, hogy bármi másról van szó, mint fociról. Volt olyan, hogy az egyik fiú, Erős Máté hazakísért, én meg futottam előle, hogy érjen utol, miközben ő romantikus andalgásra gondolt. Volt olyan, hogy házibuli volt nálunk, mert azt már ellestem, hogy ilyesmit szervezni jó pont. Akkor mindenki csókolózni akart mindenkivel. Én nem. Nem is értettem, hogy miért mondja Kitti, hogy menjen arrébb Peti, adjon neki is helyet, mikor egy csomó hely volt még Zoli mellett.

Hetedikes, nyolcadikos koromban nagy hirtelenséggel el kezdett érdekelni a kémia. Nem a tantárgy. Magam is meglepődtem, mikor a színi tanfolyamon odáig voltam az egyik srác játékától, és pusztán ennyi elég volt, hogy beleszeressek. Aztán egy rövid időre beleszerettem mindegyik fiúba, mert mindegyikben volt valami különleges. Az egyikben például az, hogy senkinek sem tetszett. Megsajnáltam; na, majd akkor nekem! És együtt mentem le vele a büfébe, vagy mindig egymást hagytuk utoljára a kidobósban. Ne már!-mondtam játékosan, nevetve, mikor valami hiheetlen dolgot mondott. És csikiztük egymást stb. A küldetésem sikeres volt; minden lány őt akarta ezek után.

Jött a gimi. Ott már éreztem, hogy fel kell nőni az elvárásokhoz. Volt egy két évvel felettünk járó fiú, aki mindig kalapban és aktatáskával mászkált. Ott a kalapos! - sikították a lányok. A kalapos engem szúrt ki magának, és tényleg olyan hapsi volt, akiért csak rajongani lehet. Az első szerelem. Akkor már egyértelmű, és komoly jelzések voltak (nem csoda, ő a kalapos); az osztálytermünk előtt a párkánynak támaszkodva várta, hogy felnézzek a könyvemből, és zavartan mosolyogjak, mikor meglátom. Ő volt az első, akitől virágot kaptam. Ő volt az első, aki hazakísért (és nem futottam el). Ő volt az első, akivel randiztam, aki megcsókolt, akivel vadkempingeztem, akivel lefeküdtem. Ő volt az első, akit szerettem. Nem csak azért, hogy jófej (ez a szó szándékosan íródik egybe nálam) legyek.

Később, az egyetem alatt már rutinos jeladó, és jelvevő voltam.

Most is azt hittem, az vagyok. Mert hogy amit egy lány és egy fiú csinál egymással, abban mindig többletjelentés van. Nem hiszek a fiú-lány barátságban. Mármint létezik, biztosan (sok minden létezhet, amiben én nem hiszek), de két ismeretlen közötti jel-kibocsátások többletjelentéssel bírnak. Mert minek neveznéd azt, amikor évődtök, ahogy oviban, és körülöttetek mindenki félrevonul, hadd játszanak, ismerkedjenek a dedósok? Vagy amikor egy egész napon keresztül beszéltek az élet nagy dolgairól a parkban? A fűben fetrengve, láblógatva a tónál… És mikor belenézel a szemébe mélyen, az a kérdése: mi van? Itt megzavarodsz. Biztosan hiányzott az óráról. Jó, akkor adsz még időt neki, biztos lassú a felfogása. Az éjjeli Duna-parti beszélgetésnél kiderül, hogy számára semmilyen jelentőséggel nem bír az, hogy ott romantikáztok. Nem mondja, de te okos vagy, és számodra kiderül.

Eszembe jut a Masslow-piramis. A motiváció, a pszichológia egyik fontos kérdése, azt vizsgálja, milyen késztetésekből fakad, valamint milyen erők állnak a viselkedés hátterében. Miért tudunk bizonyos cselekvésekre, hatalmas energiákat mozgósítani, míg másokra viszont nem . Legalul az alapvető szükségletek helyezkednek el. Ami szükséges az életben maradáshoz; víz, alvás, szex (bár, ami engem illet, egyetértek az utolsóval, azért nem biztos, hogy ez alapvető szükséglet). A piramis csúcsán az önmegvalósítás áll. A kettő között is van pár dolog.

Tanulság: Az emberem egyszerűen alulmotivált volt. És lógott azokról a bizonyos órákról.

Vélemény?

 Pussz, Babett